...szóval...azt hittem, néhány ecsetvonással átszínezem a múlt év sötét lapjait...
...de nem...még nem...valami nem engedi...valamit még meg kell tapasztalnom...
...tanulni valóm van...lecke...méghozzá a javából...
....csak bevillanó szavak...amik a képen vannak...érzések...hangulatok...
...meg sem tudom mondani mennyi idő "termékei"....elveszett az idő...ahogy a képen sincsenek az órán mutatók...az idő, ami teljesen üres fogalommá lett...legalábbis attól a pillanattól kezdve, hogy jött a hír...és amíg éjjel, ki tudja hánykor beléptem a lakásom ajtaján és úgy, kabátban, csizmában nekidőltem a magam mögött becsukott bejárati ajtónak és percekig próbáltam észhez térni..csak álltam ott, csukott szemmel és nem tudtam mire is gondoljak...hogy mi történt vagy hogy mi nem történt...bevillant egy szempár...egy majdnem 40 éve ismert szempár...arra gondolok, hogy már nem kellene, hogy jelen legyünk ilyen szinten egymás életében, de valamiért mégis jelen vagyunk...minden fontos eseménynél oda keveredünk a másik mellé támaszként...mintha valaha valamikor valahol örök szövetséget kötöttünk volna...az térített vissza a valóságba, hogy a már kinyitott szemeimmel, de a valóságot még csak épphogy észlelve látom, hogy a két macskám álmos szemekkel bámul rám, majd az egyik egyszerre bősz nyávogásba kezdett, ahogy mindig, ha hazaérek... CSEND van. ... Szokatlanul nagy csend. A testem és a végtagjaim zsibbadtan, elnehezülten támasztják az ajtót, a szívem eszeveszett tempóban dobog, a torkomban gombóc, a gyomrom helyén egy kő, az arcom ég. Órák óta lángol és ég!... Sírok. ...ma este harmadszor...és nem utoljára. Körbenézve a lakáson egyszerre hihetetlen biztonságot érzek. Egy meleg burkot magam körül. Jól esne egy ölelés...és arra gondolok, hogy "ÚrIsten, de jó, hogy van hova hazajönni!" Hálát is érzek...meg végtelen keserűséget... ürességet...és ólmos fáradtságot.
...Nem. Nem filmjelenet...Valóság. Kőkemény valóság....
...szóval megpróbálom valahogy feldolgozni...nem megy könnyen, de az alkotás talán segít...régen is segített...mindig is segített... ezért is van ez a blog már meg úgy 15 éve...
....szóval tudtam mit akarok, de olyan nehezen állt össze...többször leültem napközben, mindig egy kicsit csináltam...
...tudod, ez olyan, mint a múltkori...hogy a képek beszélnek... -írom Anyámnak...
...a térkép, ahogy száguldottunk végig az utakon...az óra mutató nélkül...hogy az idő néha óráknak tűnt, néha meg mintha átugrottunk volna valami időkaput...teljesen szürreális élményt hagyva maga után... a csillag a közepén valójában a durranások, a ropogások hangja...a cicalábnyomos matrica, hogy keresem az ottani cicákat...hogy ki és mi...a nagy hangsúlyos bélyegző, hogy ez a nap, ezek a percek és ez a dátum olyan erővel vésődött belém, mint ahogy az asztalon fekvő sokadik papírlapra milőbb végezve már, unottan csapunk egy nagyot egy bélyegzővel...a szavak...a bevillanó képkockák...érzések...hangok...sorrend nélkül...random....a kép minden elemének jelentése van...még a két kapocsnak is!...
...ebbe ennyi fért...érzem, hogy még van minek felszínre jönni...de ennek idő kell...ki tudja mennyi...
